A defektemet követő nyolcadik napon voltunk,
és úgy hallgattam a kereskedő históriáját, hogy közben vízkészletem utolsó
csöppjeit kortyoltam.
- Kétségkívül szépek az emlékeid - mondtam
a kis hercegnek -, én azonban még mindig nem javítottam meg a gépemet,
viszont innivalóm sincs több, úgyhogy magam is nagyon örülnék neki, ha
szépen elindulhatnék egy forrás felé!
- Barátom, a róka azt mondta...
- Édes kis öregem, hagyd már azt a rókát!
- Miért?
- Mert rövidesen szomjan halunk...
Nem értette az okoskodásomat, azt mondta:
- Jó az embernek, ha volt egy barátja, még
ha rövidesen meg is kell halnia. Én a magam részéről nagyon örülök neki,
hogy volt egy róka barátom...
"Képtelen fölfogni a veszélyt - gondoltam.
- Nem volt soha se éhes, se szomjas. Beéri egy kis napfénnyel..."
Ő azonban rám nézett, úgy felelt a gondolatomra:
- Én is szomjas vagyok... Keressünk egy kutat...
Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás
vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk.
Némán vándoroltunk órákon át, aztán leszállt
az éjszaka, és sorra fölragyogtak a csillagok. Mintha álomban láttam volna
őket: egy kicsit lázas voltam a szomjúságtól. Emlékezetemben ott táncoltak
a kis herceg szavai.
- Azt mondtad, te is szomjas vagy? - kérdeztem.
De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak
ennyit mondott:
- Néha a szívnek is jó a víz...
Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet.
Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.
Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi
csönd után azt mondta:
- A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk
egy láthatatlan virág...
Olyasmit feleltem, hogy "persze, persze",
aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.
- A sivatag is szép - tette hozzá.
Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot.
Az ember leül egy homokdombra. nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami
mégis csöndesen sugárzik...
- Az teszi széppé a sivatagot - mondta a kis
herceg -, hogy valahol egy kutat rejt...
Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a
homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam;
a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem
jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta
az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén...
- Igen - mondtam a kis hercegnek -, akár egy
házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi
őket, az láthatatlan.
- Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a
rókámmal - mondta a kis herceg.
És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy
folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem
volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön.
Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket
a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: "Amit
látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan..."
S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle
derengett, még ezt is gondoltam: "Ebben az alvó kis hercegben a legjobban
a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog
benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik..." És ettől még törékenyebbnek
tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis
szél, hogy kioltsa őket...
Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a
kútra.
Vote for polarhome |